Engedjük hogy Jézus vezessen. Szent Lukács evangéliuma (Lk 24, 13-35) egy különös történetet mond el a Jézus feltámadását követõ napok drámai eseményeibõl. Két tanítvány hátat fordít Jeruzsálemnek, és ezzel reményüktõl is elbúcsúznak, hogy a názáreti Jézus az a személy, aki meg fogja váltani Izraelt. Ám még nem szakadtak el tõle. Azokról az eseményekrõl beszélgetnek, amelynek részesei voltak. Amikor a hozzájuk csatlakozó idegen felvilágositást kér arról, amirõl beszélgettek, õk szomorúan soroljak fel, mit láttak, mit hallottak, milyen élményekben volt részük. Mindkettõjük szemléletét fogva tartja a messiási idõkrõl szóló népszerü szemlélet, bár õk Jézustól más tanítást hallottak. Ezért mindenképpen jogos Jézus szelíd szemrehányása: "Ti oktalanok, milyen nehezen hiszitek mindazt, amit a prófeták jövendöltek. Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsõségébe?" (Lk 24, 25) Ezután pedig elbeszélte nekik mindannak értelmét, ami törtent, amit a Szentíras a Messiásról írt, kiindulva Mózestól és a prófétáktól.
Az evangélium nem részletezi az idegen magyarázatát, azonban a Szentírásból magunk is nyomon követhetjük a Messiásról szóló jovendöléseket az Atya akaratáról, ahogyan népe mellett akar állni, hogy õt megváltsa, hogy üdvössége legyen, hogy önmagát nekünk ajándékozza. Ezért küldte egyszülött Fiát, aki mindenben hasonló lett hozzánk, a bünt kivéve. (vö. Heb 2,17) Aki ezt allítja magáról: "Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem müvét." (Jn 4,34). Az, ami történt, ennek beteljesedése. Isten úgy akart jelen lenni az emberek között, hogy ez a jelenléte fejezze ki a legbensõbb közösséget velünk. Ez valósult meg úgy, hogy Isten Fia emberré lett, születése, élete a legbensõbb közösséget fejezi ki életünkkel. Értünk áldozta fel magát, mégpedig úgy, hogy a Fiú életében mindent magára vállalt, ami Istentõl elválasztott, vagy el fog valasztani. Ez volt életenek az igazi értéke, nem vak sors teljesült benne, nem Istennek szörnyü akarata. "Azért szeret engem az Atya, mert önkent adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy visszavegyem. Ezt a feladatot kaptam az Atyától. "(Jn 10, 17-18). Ennek az odaadásnak a kötelezõ ereje az Atya és a Fiú közötti végtelen szeretet, amely csak a szabadságban valósulhat meg.
Most rajtunk van a sor, hagyjuk hogy Jézus magához fogadjon, elfogadjon minket, szavaival és szentségi jelenlétével úgy ajándekozzon meg minket, hogy õ legyen számunkra az Élet Kenyere. (vö. Jn 6,48). Ez az értünk való odaadás az, ami megmarad minden szükségletünkben, minden szenvedésünkben, minden bünös elesettségünkben. Ha ehhez kimondjuk a mi igenünket, akkor Isten szeretete Jézus Krisztusban át fog alakítani minket, így részesülünk a húsvét titkában.
(Forrás: www.katolikus.hu)
|